A provanszi tűzijáték, azaz a Moncarapacho

A következő bejegyzés egy kicsit személyesebb hangvételű lesz. Amolyan naplószerű bejegyzés, hátha kíváncsi vagy miért is adja valaki pályázat készítésére a fejét. Azt is elárulom, hogyan kapcsolódik mindez a Moncarapacho-hoz.

Bár általánosságban nem tudok nyilatkozni, de a személyes indíttatásomat meg tudom mondani. A Magyar Foltvarró Céhtagság egyik vonzereje számomra a pályázati lehetőség. A Céh kiállítására csak céhtagok készíthetnek pályamunkát. 2015. óta vagyok tagja a CÉHnek. Előtte csendes kívülálló voltam. Viszont, amióta aktívan része az életemnek a foltvarrás, nem volt kérdés, hogy céhtag legyek. Tudtam, hogy szeretnék majd egyszer pályázni, de a belépésemkor eszembe sem jutott, hogy még abban az évben részt fogok venni egy pályamunka elkészítésében. Akkoriban már tombolt a millefiori láz és engem is elvarázsoltak Hammertstein mintái. A kézi varrást mindig is szerettem, de azért azzal is tisztában vagyok, hogy egy ilyen darab elkészítése rendkívül időigényes. Amikor 2015. áprilisában Roboz Bea felvetette, hogy varrjunk egy millefiorit közösen, azonnal igent mondtam, úgy éreztem, hogy ha ketten varrjuk, időben be is tudjuk fejezni. Végül a két főből négy lett. A közös munkának is megvannak az előnyei és a hátrányai. Gyorsabban halad, ráadásul mindenki nagyon szépen is varrt, még ha más technikával is, de a hátránya a koordináció volt. Elég határozott elképzelés alakult ki bennem, hogy a törött tányéroknak hogyan kellene kinéznie, és őszinte leszek, a végeredményen nem az lett. Nagyon nem az. Szerintem, egy nagy kavalkád lett belőle, amiből hiányzott az összhang, az egység. Hozzáteszem, nagyon nehéz konkrét terv nélkül felosztani a munkát. Egyszerűen nem tudtunk kézzelfogható tervet készíteni hozzá. Bár sokat próbálkoztam az EQ-val, de egy darab rozettánál nem jutottam tovább. Nem tudtam a többiek felé megmutatni, szerintem hogyan kellene összeállítani. Így mondhatni, mindenki a saját elképzelése szerint varrta a darabokat. Bár örültem neki, hogy az utolsó pillanatban sikerült befejezni, de a végeredménnyel nem voltam elégedett. El is határoztam, hogy egyszer még fogok “millefiorit” varrni, de egyedül. Úgy gondoltam, ha egyedül fogok hozzá, akkor nem lesz gond az egységesség kialakításával, vagy legalább is, ha elrontom, nem tudom a másikra fogni, hogy miatta nem sikerült. 🙂 Ennek ellenére a mai napig nem kezdtem el a La Passacaglia mintát.

2016. rendkívül zsúfolt és eseménydús év volt. Ráadásul akárhogyan törtem a fejem az akkori pályázati kiíráson, (kémiai elemek), nem jött az ihlet. A periódusos rendszernél nem láttam tovább, nem tudtam a “dobozon kívül” gondolkodni, így végül elengedtem. Egy kis pályamunkát azért elkészítettem az EQA “Üdvözlet” kiírására: Hortobágyi kilenc lyukú híd tűvel festve

2017-ben elmaradt az OFF, mert semelyik vidéki csoport nem vállalta el a szervezést, így ezzel elúszott a pályázati lehetőség. Helyette ugyan volt a táskaerdő, amire elfelejtettem jelentkezni. Valahogyan meg sem fordult a fejemben, hogy a meglévő kész táskáimmal pályázzak, hiszen azok nem pályázatra készültek. Utólag kicsit bántam, mert egyik másik darab jól mutatott volna az “erdőben”, de végül is ez nem arról szólt volna, amiről nekem a pályázat szól.

A pályázat A KIHÍVÁS. A határok feszegetése, a szintugrás, a “megcsinálni a lehetetlent”. Számomra ez a motiváció. Mondhatni hasonlóan ahhoz, mint amikor egy hobbifutó benevez egy félmaraton vagy maraton versenyre. A cél a táv teljesítése, az egyéni rekord megdöntése, nem a győzelem. Hiszen a részvétel már maga győzelem. Addig el is kell jutni, ami egy hosszú folyamat. Ezért itt is a kihívás maga az út, ahogy a célkitűzéstől a terveken át, eljutunk a megvalósításig. Az út során sokat lehet fejlődni, a problémákat lehetőségként megélni és mozgósítani kell a kreatív énünket.

Amikor tavaly ősszel megtudtam, hogy az idei év felhívás a “JÁTÉK” címet kapta, azonnal tudtam, hogy ez a téma nekem való lesz. Több ötletem is volt, talán egyszerre túl sok. Akkor még eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem is egy munkát készítenék el. De ahogy mondani szokták, ha sokat akar a szarka…

Újra előkerült a millefiori, de már nem a La Passacaglia minta. Még 2017. szeptemberében az Ezüstvölgyben beszereztem Hammerstein legújabb (a 3.) millefiori könyvét és a borítón található Moncarapacho című mintába szerelmes lettem. Annyira tetszett a színvilága, hogy semmit sem akartam rajta változtatni, egyszerűen csak meg akartam varrni. Az eredeti célom az volt, hogy elkészítsem a mintát teljesen egyedül, a saját kedvemre, csak később jött az ötlet, hogy “mi lenne, ha” pályamunkát varrnék belőle? Persze jogos a kérdés, hol van ebben a kreativitás? Hol van az egyéniség? Sehol. 🙂 De kihívás az van. Dögivel.

Íme az eredeti teljes minta:

Hónapokig kerestem a megfelelő anyagokat hozzá. Több próbadarabot is készítettem, mire végül eldöntöttem melyik anyag lesz a szerencsés nyertes.

Elkezdtem varrni. A minta legnagyobb nehézsége, hogy 10 darab kis 3 cm-es rombusz összeillesztése, ami kiadja egy rozetta alapját. Ráadásul 35 egész és 5 fél kell belőle a teljes darabhoz. Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. 🙁 Így egy időre félretettem. Csak néhány hónapra….

A háttér kiválasztása több fejtörést okozott. Először világosabb anyagot választottam, de túl világos volt nekem. Végül ez a márványmintás lett a nyerő:

Tavasszal, március végén vettem újra elő, mert akkor döbbentem rá, hogy ha tényleg be szeretném fejezni a határidőig, akkor igencsak össze kell kapnom magam. Több módszert is kipróbáltam, hogyan tudom gyorsabban szabni az anyagot. De amit a szabással nyertem, azt később elvesztettem az illesztések igazgatásával. A minta kivágásához, viszont óriási segítség volt Ági millefiori sablonja. (Csokifolt)

Igen, hagyományos papírtechnikát használtam. Folyamatosan készítem a papírsablont hozzá, és arra rögzítem az anyagot. Kétféle módszerrel: varrással és ragasztással. A mintás anyagnál szigorúan ragasztóval, hogy minél pontosabb legyen a minta. Tudom, most sokan felteszik a kérdést, hogy miért? Ha Szabó Panni olvassa ezt az írást, akkor biztosan a fejét csóválja. Miért vacakolok a papírral? Miért használok ragasztót? Hiszen a futó öltés (ez magyar megfelelője a “running stich”-nek?) sokkal egyszerűbb, ráadásul gyorsabb is! Tökéletes illesztéssekkel. Ehelyett én még a papírt is vagdosom… Ne kérdezzétek, nem tudom a választ. Egyszerűen szeretem ezt a szertartást hozzá. Ráhajtogatom a papírra az anyagot és azonnal látom a kész mintát. Apró sűrű öltésekkel összevarrom a darabot (csak bontani ne kelljen!!) és a kész mintából kibogarászom, vagy jobb esetben kipattintom a papírt. Így teljes számomra. Lehet egyszer alkalmazom majd a “vonaltól vonalig” módszert és a fejemet fogom a falba verni, miért nem elkezdtem el hamarabb, de most így jó – még ha lassabb és macerásabb is. Azt az egyet bánom csak, hogy nem rendeltem meg a Paper Piecing-től a sabloncsomagot hozzá, vagy még felmerült bennem, hogy Margitka (Foltvilág) műanyag sablonjával is jobban jártam volna. De már túl későn vásároltam tőle. Kiderült, hogy az ő sablonja 2 milliméterrel nagyobb, mint amivel én dolgoztam (Pedig, szigorúan a könyvben megadott 3 cm-es méretet használtam!!)

Elkészültem 10 darab rozettával, és egyik sem lett tökéletes. Azzal nyugtattam magam, hogy a könyveben sem az. 🙂 Ennyi kis pontatlanság “meg van engedve”. Két hónapon keresztül varrtam lelkesen -úton, útfélen. A kis utazós varrós-dobozom elengedhetetlen társam lett, valahányszor elindultam itthonról. A rozettáimon látható lett a fejlődés. Kezdtem kibékülni a 10 darab találkozásával és egyre pontosabbak lettek az illesztések (Már megérte…)

Végül június közepén rádöbbentem, hogy 2015-ben sem volt elég 4 hónap arra, hogy egyedül megvarrjam a teljes mintát, most sem lesz az. Így, fájó szívvel ugyan, de félretettem. Egy 60 x 60 cm-es darab készült csak el belőle -eddig, ami a teljes minta egynegyede. Pedig már a címe is megvolt. A rozettákhoz felhasznált bordűr mintája után “Provanszi tűzijátéknak” neveztem el. 🙂

Eddig jutottam vele:

 

Azért nem adtam fel, kitaláltam, hogy ez lesz a hálószobánk dísze, már csak valami határidőt kellene kitűzni. 🙂

Visszatérve a pályázatra. Volt egy másik tervem is, amit szintén ősz óta dédelgettem. Rengeteg inspirációt, információt gyűjtögettem hozzá. Lassan, nagyon lassan kialakult a végleges terv. Olyan sokat foglalkoztam vele, hogy ezt már nem akartam elengedni. Pedig folyamatosan ott van a kérdés: Meg tudom csinálni, úgy ahogy szeretném? Ahogy elképzeltem? És az idő is nagyon szorít.

Már a végénél tartok. Drukkoljatok, hogy időben be tudjam fejezni, ígérem részletesen fogok Róla is írni.