Már egy hete hazaérkeztünk Ezüstvölgyből és kezdem úgy érezni, hogy lassan sikerül kipihenni magam. Az utazás előtt nagyon feszített tempóban dolgoztam, hogy mindennel sikerüljön elkészülnöm. Ez konkrétan azt jelentette, hogy éjjel-nappal varrtam és minden más tevékenységet, vagy kötelezettséget felfüggesztettem. Végül sikerült a kékfestő darabomat is az utolsó pillanatban befejezni és a workshopos oktatási anyagot is megvarrtam a 12 órás út alatt. Sajnos, a hátam nagyon megérzi, ha 10-12 órát görnyedek. Tudom, hogy fiatalabb korosztályba tartozom a foltvarró társadalomban, de higgyétek el, már húsz évesen is voltak ezzel problémáim, amikor három nap alatt, titokban készítettem el egy karácsonyi ajándékba szánt takarót. Csak akkoriban gyorsabban regenerálódtam. Ezt nem panaszkodás miatt írom, csak arra szeretnék rámutatni, hogy én is ember vagyok, és muszáj megtalálnom az egyensúlyt, mert ha ez kibillen, akkor több idő kell ahhoz, hogy újra rendesen munkába lendüljek. Igaz, hogy a múlt héten nem került kezembe varrótű, és a varrógép is hiába vár, de volt mivel foglalatoskodni. Részben a rengeteg képanyag, videó feldolgozása várt rám, részben az addig elhanyagolt házimunka és egyéb háttérbe szorított feladatok.

A képek rendszerezésével lassan végzek, közben nekem is elmélyítette a látottakat, a tapasztalatokat. Ezért is gondoltam, hogy megosztanék veletek is néhány gondolatot.

Az idei utunk kicsit kalandosra sikerült, de végül mindent sikerült megoldani és még a szerencse is mellém állt. Vagyis pontosabban a magyarok összefogása megint megmutatta mekkora erő van benne! Még most is furdal a lelkiismeret kicsit, mert továbbra is úgy gondolom, számos quilt megérdemelte volna még a közönségdíjat. Bár az is tény, hogy az idei munkák nagyon, de nagyon változatosak voltak és nem éreztem én sem azt, hogy lett volna egy nagyon kiemelkedő közöttük, amire mindenki azt mondta volna, hogy biztos, hogy ő fogja megnyerni.

Az idei év több szempontból is különlegesnek számít.

A magyar Kékfestő kiállítás eleinte csak egy óriási lehetőségnek tűnt a magyarok számára. Ott a helyszínen viszont azt éreztük, (szerintem ezt minden magyar nevében mondhatom), hogy elsöprő sikere volt! Igaz, hogy én nem töltöttem sok időt a kiállításon, de minden nap benéztem a templomba egy rövid időre. Bármikor tettem is ezt, mindig hatalmas volt a tömeg, és nem sok esélyem volt szót váltani a butikban sürgő-forgó céhtagokkal. A látogatók a szájukat tátották, a magyaroknak pedig fülig ért a szájuk a mosolygástól. Valóban fantasztikus élmény volt! Dicséret illeti meg a szervezőket, a régi és új darabok alkotóit és az árukészlethez bármilyen formában segítő tagokat is. És mindenkit, aki bármilyen módon is segítette, hogy létrejöhessen ez a csoda!

Én csak ámultam és bámultam, hogy mennyi mindenre gondoltak és milyen széles volt a kínálat! A hűtőmágnesen túl, a repoháron, bögrén keresztül, a szabásmintákig és az apró ajándékokig tényleg nagy volt a választék! Aki szeretett volna ajándékot venni, szerintem a bőség zavarában volt. Pénztárcához mérten, vagy a patchworkös barátnők számától függően, biztos vagyok benne, hogy mindenki talált olyan darabot, amit szívesen vitt haza magával.

A kékfestő quiltem is felkerült a falra, a butik felett volt látható. 🙂 Bal oldalon a falon lévő quilt (40 cm széles és 120 cm magas) Jobb oldalon részletfotók. „Magyar népmesék kékben”

De aminek igazán örülök, hogy sikerült Dolányi Annától kölcsönkérni a mellényt. Úgy adtam át Leventének, hogy a kiállítást élő „modellel” lehetne kicsit bővíteni, ha valaki, aki éppen a helyszínen tartózkodik magára ölti. Nagyon boldoggá tett, hogy megfogadták a javaslatomat. Remélem Dolányi Annához is eljut a hír, hogy mekkora sikere volt a mellénynek! Többen azt a visszajelzést adták, hogy még soha nem készítettek ennyi fotót róluk! Vagyis inkább a hátukról. 😉

A képen Farkasné Margó és Parlag Panni viseli.

A másik különlegesség számomra a workshop volt.

Egyszer sikerült úgy összehozni az Ezüstvölgyi utat, hogy én magam részt tudtam venni egy workshopon. (Bár szerintem, a tatabányai csoport azóta is emlegeti mennyi kellemetlenséget okoztam nekik akkor.) Azon túl, hogy rengeteg hasznos dolgot tanultam, a hangulata is nagyon elvarázsolt. Azóta is tervben van, hogy újra résztvevő lehessek! Tavaly és idén is volt kinézett workshop, de tavaly nagyon gyorsan betelt, idén meg nem voltam kint időben. (kedden) Az viszont, sosem szerepelt a patchworksös bakancslistámon, hogy én magam legyek az oktató Ezüstvölgyben. Sokáig ódzkodtam is a feladattól, mert úgy éreztem extra felkészülést kíván, ami elveszi majd más fontos dologtól az időt. Volt, amikor úgy nézett ki, hogy rajtam kívülálló ok miatt nem fog összejönni, de volt, amikor már én szerettem volna kihátrálni belőle. Nem sikerült. 🙂 Valahogy, mindig megtaláltuk a megoldást.

Bevallom, az oktatástól nem féltem. Szeretek személyesen oktatni, de kevés lehetőségem van rá. Még attól sem féltem, hogy most részben angolul kell majd magyaráznom. Tudtam, hogy ez esetben több feladatom lesz, mint Brnoban. Bár itt is elmondható, hogy iszonyatos nagy szerencsém volt az önkéntes tolmácsommal! Acél Györgyi, annak ellenére, hogy nem foltvarró, nagyon ügyesen és gördülékenyen fordított nekem. Mindent el tudott magyarázni. Előtte egyeztettünk milyen kérdésekre lehet számítani, mi az, amit egyszerűsíteni lehet, és tényleg mindent meg tudott oldani! Rólam, már nem mondható el ugyanez. Pedig sokat készültem angol nyelvű oktatóanyagok hallgatásával, kerestem a kulcs mondatokat, szakszavakat és volt amikor úgy éreztem nagyon gördülékenyen megy. De az is előfordult, hogy annyira belelendültem a magyarázásba, hogy csak a mondanivalóm közepén jöttem rá, hogy itt bizony vannak hiányosságaim. Ennek ellenére, sikerült magam megértetnem a résztvevőkkel, és úgy éreztem ők is nagyon jól érezték magukat. Tudták követni az instrukcióimat, megkapták a válaszokat is a kérdéseikre.

Sokan kérdezik tőlem, hogy elkészültek-e a workshop végére az a meghirdetett női arccal. Az igazság az, hogy ez nem egy napos munka, és nem is volt cél, hogy elkészüljenek. A legfontosabb feladatom az volt, hogy át tudjam adni a technikát, és megértsék, hogyan tudják alkalmazni, és önállóan befejezni a saját munkájukat. Én úgy érzem, ezt sikerült elérnem.

Külön köszönöm Vásárhelyi Tóninak és Pusztai Lászlónak a workshopon készített képeket!

A workshop miatt kiesett egy teljes nap. Általában három napot szoktam a kiállításokra és a vásártérre szánni. Az Expo bevallom nálam mindig az utolsó helyen van. Nem azért megyek oda, hogy vásároljak. De szeretek körülnézni, hátha találok valami érdekességet, újdonságot, valamit, amit esetleg én is szívesen használnék, vagy kipróbálnék a jövőben. Őszintén szólva, ez most teljesen kimaradt. Csak érintőlegesen voltam az Expo területén. Nem igazán volt időm körülnézni.

A szokásos három napból végül kettő lett, de az is szűken. A díjátadón való részvétel miatt is félbe kellett hagyni a kiállítások látogatását. Természetesen, ha már ott voltam részt vettem rajta. Nyugodtan álldogáltam a háttérben. De bevallom, most azt vettem észre magamon, hogy izgulok. Pedig előtte egyáltalán nem, de ott a helyszínen elfogott a kíváncsiság, hogy vajon idén valakinek felkelti-e a munkám az érdeklődését? Én annyira, de annyira nem tudtam hová tenni a saját quiltemet!!

Most már tudjuk, hogy a válasz igen. Jujj! Nagyon örültem neki! 🙂

Visszatérve a kiállításokra.

A fentiek miatt kicsit néha gyorsított tempóban néztünk végig őket. Ezt nem szeretem. Nem jó, ha az ember, csak a fényképező, vagy a telefon kijelzője mögül nézi végig az egészet. Amit igazán érdekesnek találtam, azért ott elidőztem. Alaposabban megszemléltem az érdekes, vagy nekem tetsző munkákat.

Említésre méltó még, hogy véletlenül belecsöppentem egy „tárlatvezetésbe”. Ismét nagyon nagy élmény volt! Emilie kanadai művész ennek köszönhetően folyékonyan beszélt franciául és angolul is. Előbb az egyik nyelven mondta el a mondanivalóját, majd átváltott a másikra. Érdekes kulisszatitkokat osztott meg velünk műveiről, amelyek hatalmas nagy méretűek voltak egytől egyig. Az egyik amit elmondott az volt, hogy az anyagok, amiket felhasznál mind újrahasznosításból származnak! Ez szinte elképzelhetetlen számomra! Hol lehet ilyen színpompás egyszínű anyagokat találni egy turkálóban?? Utólag tudtam meg, hogy ő is tartott workshopot, és bevallom, ha lenne rá lehetőségem, legközelebb szívesen részt vennék rajta!

Összességében az volt a benyomásom, hogy túlsúlyban voltak a modern quiltek. Össze sem tudom számolni, hány olyan kiállítást láttunk, ahol színes körök, félkörök, vonalak voltak összevarrva egyenes , vagy párhuzamos tűzéssel… Nem azt mondom, hogy nem voltak látványosak, vagy érdekesek, sőt szépek is, de mégis egy idő múlva azt érezte az ember, hogy „itt már jártam”.

Hiányoltam a Villa Boruge-t, a romantikus hangulatával, de szerencsére a Sainte-Croix-aux-Mines-ban lévő nagy csarnokban, több tradicionális quiltekből álló kiállítást is láttunk. Lehet azért tűnt kevésnek, mert egy helyen találtuk meg őket.

A modern és a tradicionális quiltek mellett volt két olyan kiállítás, ami kiemelkedő volt. Legalább is számomra. Más volt, mint a többi. Mindkettőnek különleges volt a technikája.

Az egyiket hivatalosan a „kotárs” kategóriába sorolták a szervezők. Ő Geneviève Attinger. „Geneviève Attinger autodidakta francia művész. Munkáiban a kifejezés és a forma ötvöződik: a szabad gépi hímzéssel készült motívumok textilkonstrukciókat egészítenek ki. A textileket egyszerre használja palettaként, valamint érzéki, tapintható és alakítható anyagként. Megmunkálásukat a kosárfonás és a vert csipke sajátos technikáival gazdagítja. Ezeknek a textileknek történetük és emlékezetük van; egyszerre tárgyai és témái az alkotásnak. Korábbi életük szorosan összekapcsolódik azzal a művel, amelynek részévé válnak.”

 

A másik Heidi König kiállítása volt. A bemutatkozójában az alábbiakat olvashatjuk a különleges munkáiról:

„Textilből készült „szendvicsei” egyszínű pamutvásznat, valamint fekete vagy fehér pamut-poliészter közbélést egyesítenek. A szabadon futó vonalak domborulatot és mozgást hoznak létre, amelyet a mosás és a szárítás még hangsúlyosabbá tesz. Az alkotásokat ezután mindkét oldalukon akrilfestékkel és olajpasztellel színezi; ezt a technikát tizenkét év alatt fejlesztette ki. Napjainkban csonka, kétoldalas piramisokból összeállított térbeli alkotásokkal kísérletezik.”

Ha lehet olyat mondani, hogy mi volt az az egy munka amiért szerettem volna idén Ezüstvölgybe utazni, akkor az Jeanne Eileen Gracia quiltje, amely a Florance címet kapta. Korábban már láttam róla képeket a közösségi médiában. Sőt, az Instagram oldalán fázisfotókat is megosztott a készítéséről. Amennyire ki tudtam venni, az elkészítés technikája pontosan ugyanaz, ahogy én is készítettem azt Avantgarde pályázatra a quiltemet. Ami nagyon nagy különbség kettőnk munkája között, az nem az, hogy ő kézzel is tűzte, hanem az, hogy sokkal személyesebb története van Jeanne Eileen Gracia quiltjének. (A képen az édesanyja látható.) Közelről megszemlélve sem okozott csalódást! Gyönyörű munka!

 

Zárásként még egy érdekességet hoztam. 🙂

Chiaki Dosho, Isabelle Wiessler és Konmasa Közös kiállítása. Isabelle Wiessler munkáit évekkel ezelőtt már az OFF-on is megcsodálhattuk. Sajátos technikája, hogy a textilművészetet kortás festészettel ötvözi. Ennek eredményeképpen a munkái igazi színkavalkádok. Ez a kiállítás azonban más volt. Mindhárom művész kivette a részét belőle, és első ránézésre nem mindig tudtam megállípítani, hogy melyik munka kié. Bevallom, ez volt az a kiállítás, ami előtt kicsit értetlenül és döbbenten álltam.

Kiemelném a bemutatkozásból Konmasa részét: „Konmasa fiatal japán konceptuális művész. Miután New Yorkban fotográfiát tanult, a trikó viselésének mindennapi tapasztalatát kezdte konceptuális művészetté alakítani. Ezt a folyamatos művészi kutatást immár tizenkét éve videómunkákon keresztül bontja ki, az identitás, az ismétlődés és a mindennapi rituálék kérdéseit vizsgálva.”

A kiállítás középpontjában a „tank top” volt (trikó/ujjatlan felső). Mutatom mi volt a kiállítás „nyitó darabja”. A „mű” tetején látható egy fehér zsinór, ami végigvezetett a kiállításon. A címe: „This was a tank-top” (Ez egy trikó volt)

Akadtak művészibb darabok is:

Isabelle Wiessler munkája, ami három rétegből állt, ami egymás mögé volt felfüggeztve.

Címe: „Is it a tank-top? (Inspired from Konmasa’s work) (Ez egy trikó? Ispirálódva Konmasa munká alapján)

Mindenesetre, az első darab (a fogas) láttán nekem a művészettörténetis tanulmányaim ugrottak be. Ismerős az Avantgarde-on belül a dadaistákhoz sorolható Marcel Duchamp neve? Illetve a „Forrás” című műalkotása? Ha nem, akkor keress rá.

Azt hiszem, ezen a kiállításon többet kellett volna időznöm, ahhoz, hogy megértsem a mondanivalóját a trikóknak.

Remélem tetszett a beszámolóm! 🙂

Nézz be hozzám máskor is!

Szilvi